A herceg

(2-4) Anyja aznap határozottan jobb bőrben volt, mint az előző napok bármelyikén. Marc azonban tudta, hogy ez a vég előtti átmeneti csalóka javulás, tudta, mert Dr. Mendez lelkiismeretesen és őszintén válaszolt minden, a betegségre irányuló kérdésére.

És persze az anyja is tudta.

– Dühítő – mondta a fiának, mikor Marc óvatosan lepakolta a magával hozott alma– és banánadagot, amiből, tudta jól, anyja most sem eszik majd egy falatot sem, hanem elosztogatja kevésbé szerencsés szobatársainak, akiket sosem látogatott meg senki – dühítő, hogy fel kell adnom. Nem szoktam hozzá. A fenébe is… ez nem az én műfajom!

Valóban nem Rose Corbin műfaja volt. Nem az ő műfaja volt, hogy egy néhány hónappal ezelőtt kezdődő hasfájásról, amire az asszony ügyet sem vetett, míg a hasa akkorára nem duzzadt, mint egy lufi, kiderüljön, hogy petefészek rák. És mire kiderült, a folyamat – ahogy mondani szokták – már visszafordíthatatlannál vált. Mrs. Corbin nem tört össze. Nem esett kétségbe. Nem zuhant depresszióba.

Hanem dühöngött.

Marc elnézte anyja lesoványodott testét, beesett szemét, valaha dús, éjsötét hajkoronáját, amely kifakult és megritkult, a sárgás, pergamenszerű arcot, amiben már csak a nagy, mélytüzű szempár élt. Lehetősége lett volna anyját kimenekíteni a St. Borbála kórházból és jobb helyre vinni, de Rose Corbin hallani sem akart ilyesmiről. Rose Corbin világéletében plebejus érzelmű volt. Nem véletlenül doktorált a Rutger–sen szociológiából és nem véletlenül szentelte életét – sokszor jóval végzettségén aluli munkákkal – a szociális gondozásnak.

– Töröld le azt a szánakozó kifejezést az arcodról, fiam – szólt rá Marcra, mintha a férfi nem is harminckét, hanem még mindig ötéves lenne. – Arra semmi szükség – mondta szigorúan. Marc elmosolyodott, és közelebb húzta a kis háromlábú műanyagszéket anyja ágyához. A szomszédos ágyon egy aszott, legalább százévesnek tetsző, kopasz nőalak hánykolódott, akiről Marc történetesen tudta, hogy alig negyven esztendős. A sarokban egy fiatal lány, szinte gyerek még, bóbiskolt félrehajtott fejjel, miközben lassan csöpögött karjába az infúzió. A negyedik ágy üres volt.

– Sally–t tegnap átvitték az intenzívre. – Rose Corbin pillantása követte fiáét. – Bekómált – magyarázta tárgyilagosan. – Nos, mi újság odakint, fiam?

Mrs. Corbin minden alkalommal úgy érdeklődött a világ folyásáról, mintha semmit sem akarna elmulasztani belőle, hogy ha kikerül innen, naprakész legyen. Marc gyakran hozott be neki néhány lapot, amelyeket aztán akkurátusan elhelyezett anyja éjjeliszekrényén. Legközelebbi látogatásakor aztán nyomukat sem lelte. Sohasem kérdezte, mi lett a sorsuk. Nem hitte, hogy anyja át is nézte őket. Rose érdeklődése még élénk volt minden iránt, de az információkat befogadni már nem volt türelme. Vagy inkább ereje.

– Marcie jól van? – kérdezte élénken.

– Jól – morogta Marc, és magában hozzáfűzte: talán. Nem akarta elárulni, hogy anyja imádott vörös macskája kereket oldott. Legalábbis az utóbbi három napban nem mutatkozott, amit a férfi a legkevésbé sem bánt. – Beszéltem Evelynnel – folytatta, másra terelve a szót. – Remekül van. Hamarosan meglátogat.

(38-40) Összerezzent, mikor Evelyn hátulról a vállára tette a kezét.

– Marc… már majdnem mindenki elment. Bemutatnál a barátaidnak?

A férfi úgy tért magához, mintha álomból ébredne. Alig lézengtek már a teázóban, mindössze egy négy–öt fős kis csoport beszélgetett halkan a pultnál. Lou a poharakat szedegette össze és hurcolta a mosogatóba.

– Igen. Hogyne – felállt, és bemutatta egymásnak a húgát és a különös párost. Az idős indián asszony nevét nem tudta, annyit mondott csak: Miss Bluestream és a dédanyja. Evelyn elfogulatlanul, kedvesen fogta meg mindkét nő kezét.

– Köszönjük, hogy eljöttek. Jól ismerték az édesanyánkat?

– Az az igazság, hogy csak a bátyját ismerjük – vallotta be Naomi Bluestream kissé zavartan. – A kórháznál találkoztunk, mikor az a… mikor a lövöldözés történt. Hálásak vagyunk Mr. Corbinnak.

– Ó istenem – Evelyn arca elborult. – Szörnyű élmény lehetett. Miss Bluestream, mindenképpen szép, hogy itt vannak. Nagyszerű, hogy elhozta a dédmamáját. Asszonyom, megkérdezhetem a nevét? – fordult keresetlenül az indián nőhöz, akinek a szemén, Marc meglepetésére, a mosoly árnyéka futott át. Kissé félve várta Nano újabb látványos megnyilvánulását, az asszony azonban hallgatott, csak Naomi felé fordult.

– Nem beszél angolul – mondta gyorsan a lány. „Még hogy nem beszél”, dohogott magában Marc. Naomi gyorsan folytatta. – Mrs. Carlsson a hivatalos neve, de mindenki Nanonak hívja. Indián neve pedig Suttogó Víz.

– Suttogó Víz! Milyen szép! – csodálkozott Evelyn. – És ő is milyen szép! – tette hozzá áhítattal, és Marc rájött, hogy ez a kilencvenhat éves, öreg indián asszony valóban szép. Méltóság árad tartásából, ráncos arca szabályos, nemes vonalú. Naomi elmosolyodott.

(106-107) Marc csak a gyermekotthonon kívül hangosította vissza a mobilját. Nem akarta, hogy zavarják, míg Manuellel és Naomival időzik. Három hívása volt; kettő Burke–től, egy Radouktól. Már teljesen besötétedett, és a levegő forróról kellemesen langymelegre hűlt. Csaknem kilenc órára járt. Marc először Burke–öt hívta vissza.

– Magyarázattal tartozol nekem – kezdte a nyomozó minden átmenet nélkül morcosan. – A kislányt tényleg megerőszakolták. Mégpedig, úgy tetszik, meglehetősen otrombán. Véraláfutások vannak a testén. Harapásnyomok.

Marc borzongva hallgatta.

– A halál oka?

– Még nincs boncolási jegyzőkönyv, hova gondolsz? – Burke még mindig neheztelt. – De egyszerűen kitörték a nyakát. Ez lehet szándékos, de lehet a mocskos aktus hevében véletlen mozdulat… Én erre tippelek.

Marc is így gondolta. Ez a banda nem gyerekgyilkosságokra specializálódott. Kifinomult társaság, valószínűleg csak egy alkalommal használják az elrabolt gyereket, aztán megszabadulnak tőle. Ez az eset kirívó véletlen lehetett, egy szerencsétlen baleset. Valamelyik kuncsafttal elszaladt a ló. Marc keze ökölbe szorult.

– Kapott valamit a gyerek? El volt kábítva?

– Mondom, hogy még nincs meg a boncolás eredménye! – felelte Burke bosszúsan. – Erről még semmit sem tudunk.

– Beszéltél Radoukkal?

– Naná. Mihelyt kiderült, hogy nem erőszak is, azonnal felhívtam Húsz percen belül a helyszínen volt – elhallgatott. – Említette, hogy meglátogattad. Meg azt is, hogy beszélnie kell veled. – A hadnagy nem szólt semmit. – Marc, nem akarsz nekem valamit mondani?

– Még nem tudok, Ed – válaszolta Marc őszintén.

– Tudod, hogy kötelességed lenne… – kezdte Burke, de Marc közbevágott.

– Ed, lehet, hogy sikerült valamire rábukkannom, de még semmi sem biztos. Még csak találgatok, rendben? Mihelyt tudok valamit, elmondom.

– Szeretném, ha ketten találgathatnánk – jelentette ki Burke gondterhelten. – Vagy esetleg hárman, Radoukkal. Így lenne fair, nem?

Marc tudta, hogy igaza van. De nem tehette: a kapitány a teljes diszkrécióját kérte. És amíg nincsenek kézzel fogható bizonyítékai, tartania kell magát ehhez.

Peter Shark