|
|
|
 |
>>homepage |
  
|
Önéletrajz-féle
Édesapám erdőmérnök volt, Édesanyám múzeumi tárlatvezető (Keresztény Múzeum, Esztergom). Öten voltunk testvére, én a legfiatalabbnak érkeztem, késői gyerekként. Ebből, azt hiszem, jobbára hátrányom származott. A családi legendárium szerint egyszer pl., úgy négy-ötéves koromban sírva rohantam anyámhoz. „Mi a baj?”, kérdezte anyám. „Bántottak”, hüppögtem. " „Bántottak? Kik..?”, érdeklődött anyám részvevően. „Hát azok a Várady gyerekek, akik nálunk laknak!”, vágtam rá. Jó magam nem emlékszem különösebb konfliktusra gyerekkoromból. Csak arra, hogy szép volt, nagyon szép. Kilencéves koromig Pilismaróton éltünk, ami egy kedves kis falu a Pilis hegység völgyében. Otthonunk egy XIX. századi kastély volt, szárnyas ajtókkal, öt méteres belmagassággal. Ajtónk parkra, hegyoldalra nyílt. Szabadság mindenütt, hegy, domb, erdők, növények… Jószerivel egész időnket odakint töltöttük a szabadban. Nemhogy számítógép, de tévé semigen volt akkor, legalábbis nekünk. Aztán, kilenc éves voltam, mikor beköltöztünk Esztergomba. Nem nagy város, kb. 30 ezer lakója van, de a magyar államiság és a magyar kultúra bölcsője. Itt születetett az első magyar király, Szent István. Ezt abban a korban még nemigen tudtam értékelni, csak azt tudtam, hogy a tág terek, a szabad ég, a hegyek, völgyek, erdők után bekerültem egy városba. Pedig gyönyörű helyre költöztünk (bár a lakás kb. negyede volt a réginek), a Kis-Duna partjára, platánfák árnyékába. Hetekig búskomor voltam, és nem találtam a helyem, édesanyám noszogatására, hogy menjek már le, mozduljak már ki, azt feleltem: „az ott csak egy utca.” Persze hamar megbarátkoztam új otthonommal. Azóta itt élek, és el sem tudnám már másutt képzelni az életem. Esztergomban érettségiztem, majd elhelyezkedtem a könyvtárban; diplomáimat (tanítói és könyvtári) munka mellett szereztem 1971 óta (kis megszakítással) dolgozom Esztergom város könyvtárában, melynek harmadik éve igazgatója vagyok. Az írás… Nos, én elmondhatom a közhelyet, hogy „már kora gyermekkoromban…”. Igen korán kezdtem irogatni, rosszabbnál rosszabb verseket. Nem mellékes, hogy (máig) rengeteget olvasok. Prózát húsz éves korom után kezdtem írni. Újságíróskodtam kicsit, de csak a megyei lapnál. Aztán sokáig semmit. Pedig, így visszagondolva, akkor is mindig piszkált valami olyasmi, hogy de jó lenne írni. Vezettem filmklubot, és ismeretterjesztő előadásokat tartottam szerte a megyében az irodalom köréből. Majd, 1989-ben, mikor már a nem tudom hányadik rémes, színvonaltalan, csapnivaló könyvbe kezdtem bele (ez most az ún. lektűrműfaj, krimi, horror, misztikum stb., ami a 80-as években árasztotta el a magyar könyvpiacot) méregbe gurultam, és azt mondtam magamban: ilyet én is tudok írni! És írtam. Akkor született meg a Tóbiás az angyallal, melyet egy neves magyar irodalomkritikus lektorált. Nehezen hitte, hogy ez az első regényem. Pedig az volt! Rákaptam az írás ízére. Olyat szeretek írni ebben az igen vegyes műfajban, amit magam is szívesen olvasnék. Eddig 17 könyvem jelent meg, további három kiadás alatt. Azt hiszem, nem tudnék írás nélkül élni. Még akkor sem, ha sosem adnák ki. Magánéletemről? 21 éves koromtól volt egy közel húsz éves házasságon kívüli kapcsolatom, melyből 1994-ben egy fiam született. Teljesen egyedül vagyok vele. Van egy 86 éves Édesanyám, aki áldott lélek. Szent Pál híres szavait a szeretetről mintha róla írta volna. Sok a munkám, és szeretem. Mi kell még? Anyagi helyzetem enyhén szólva nem rózsás – könyveimért egy összegben kb. 351 eurót kapok. Néha elég befizetendő számláimra. Néha nem… Luxusra meg aztán végképp nem. (Luxus pl. az utazás, vagy hogy új ruhát, cipőt stb. vegyek magamnak, vagy a gyereknek.) Ez van! De azért elégedett vagyok. Azt hiszem. Talán. Igen. Egyelőre ennyi.
|